A férjem időt kezet szánni ránk, a fiával is elkezdett törödni. Lassan kezdtem kijárni emberek közé, sétálni, játszótére. Lelkiekben úgyan ott voltam mint azelőtt, a halál gondolata, a lelki sérülések és tehetetlenség, úgyanúgy, minden napi volt. A csalódás az az ember iránt akit valaha szerettem, nem hagyott nyugodni. Az érzéseim elmultak és csak gyülőlet volt bennem. Tudta, hogy öngyilkosságra készültem és nem tett semmit, elvoltam könyvelve idegbetegnek. Csak a gyermekem volt a támaszom. Próbálkoztam újra úgy nézni rá, mint anno amikor rendben volt minden, de nem sikerült. Úgyan úgy éltünk egyik napról a másikra, egyik kölcsönből a másikba. Belekerült ( ünk ) a mókuskerékbe. Ha egyik hitelt sikerült kifizetni az adott hónapra akkor a másik 5- re amit nem tudtunk fizetni kamatott számítottak. Egy fizetésből éltünk, gyerek után 5000 ft. ( az anya nem Magyar állampolgár, így nem kaptunk többet. Bejelentett munkahelyem nem volt, habár dolgoztam szülés előtt is, csak igérgetések)
Lassan elfogadtam azt a tényt, hogy egyedül nem tudok kijönni ebből az állapotból, ( napjaim háromnegyede sírással telt) segítség kell. Elmentem ideggyógyászhoz, megkaptam a kis bogyóimat és elkezdtem szedni. Dolgozni akartam, mert az a tény, hogy másra vagy utalva, olyan valakire akibe nem bizok, nem volt egy életbiztosítás. Bölcsit kerestünk a gyereknek, de persze az is hónapokba telt. Elmentem éjjeli irodatakarítása. Lelkileg annyira ki voltam merülve, hogy az, hogy éjjel takarítottam csak arra vezetett, hogy napközben képtelen voltam a gyermekemnek anyja lenni. Abbahagytam, úgy voltam vele, hogy ha már bölcsis lesz, egyszerübb lesz egy napközbeni munkát találnom.
A bölcsibe szoktatásról csak annyit, hogy inkább nekem kellett beszoknom oda. Mivel a gyermekem volt az egyedüli biztos pont az életemben, ezért úgy éreztem, hogy azt a biztos pontot is elveszítem. Persze tudtam, hogy ez nem így van, de mégis így éltem meg.
Elkezdtem munkát keresni, kijárni a nagy városba, csak sétálni és élvezni, hogy nem kell sietnem sehová, néztem az embereket ahogy mindennap teszik amit tenniük kell. Hiányzott egy barát, bárki akivel beszélgethetnék. A párom ezt az űrt nem tudta kitölteni és a kapcsolatunk sem volt olyan. Legszívesebben kiírtam volna a homlokamra, hogy beszélgetni szeretnék valakivel.
Erre aztán az internet lett a megoldás, nem engedhetük volna meg,( most sem), de kellett valami, hogy emberekkel beszéljek, levelezzek, otthoniakkal, ismeretlenekkel, bárkivel.
Párkapcsolatot is kerestem, de hamar rájöttem, hogy nem tudok semmi elé menni, az vagy jön magától vagy nem , erőltetni nem lehet. Chatelgettem, később webkamerám is lett. Tetszet, hogy észrevesznek az emberek, még ha csak interneten keresztül is, de nekem nagyon sokat jelentett. Megint kezdtem érezni, hogy nő vagyok és nem csak anya. Kezdtem foglalkozni magammal, rájöttem, hogy ha én nem érzem jól magam a bőrőmben ez lerí rolam. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert sosem voltak gondjaim a külsőmmel.
És eljött a várva várt nap, munkát találtam ( 4 órást)
